Nagyajtai Fekete Lajos (1837–1916) a selmecbányai M. Kir. Bányászati és Erdészeti Akadémián 1856 és 1859 között végezte erdészeti tanulmányait. Végzését követően nyolc éven keresztül a gyakorlati életben dolgozott, majd 1867-ben visszakerült az akadémiára, amikor is a Wagner Károly vezette új, öttagú tanári kar megkezdte működését. Éppen ekkor változott az oktatás nyelve németről magyarra, s az oktatói kar legfontosabb feladata – a magyar tannyelvre való átállás jegyében – a honi erdészeti szaknyelv kimunkálása volt. Fekete Lajos oktatási feladatai között a talaj- és klímatan, erdészeti rovartan, állattan, növénytan, erdőtenyésztéstan, erdővédelemtan, erdőérték-számítástan, nemzetgazdaság és pénzügy, valamint az erdészeti, vadászati és urbárius törvények szerepeltek, amiből erőn felül vette ki a részét. 1891-ben az addig vezetett Növénytani-Erdőtenyésztéstani Tanszék vezetését felcserélte az Erdőrendezéstani Tanszékével, ennek következtében az általa oktatott tantárgyak is változtak (erdőbecsléstan, erdőrendezéstan, erdőérték-számítástan, erdészeti statisztika és irodalom története). A tanszékcsere ténye a szakemberek körében általános meglepetést keltett. Nehezen értették meg, hogy az akkor 55. életévében járó Fekete Lajos – tizenkilenc évi eredményes vezetés után – miért hagyta ott korábbi tanszékét, hogy mi okozta és indokolta a cserét.

 

 

A magyar erdészeti szaknyelv kialakításában való fáradhatatlan részvételén túl a magyar nyelvű erdészeti szakirodalom megteremtése terén ő tette a legtöbbet: 27 szakkönyv, 3 akadémiai jegyzet és számos, a Pallas Nagy Lexikonában megjelent szócikk, továbbá több mint másfél száz szakcikke fémjelzi szakírói tevékenységét. Kiemelendő, hogy szerteágazó szakmai tevékenysége mellett nagy gondot fordított az erdészeti szakismeretek népszerűsítésére is, így erdészeti berkekben e területen is úttörő és maradandó tevékenységet végzett. Munkásságához képest meglehetősen későn, de a selmeci erdész oktatók közül egyedüliként, 1910-ben lett az MTA levelező tagja. Székfoglalójában abból a közel fél évszázadon keresztül végzett nagyszabású kutatásából adott szűk áttekintést, amely a történelmi Magyarország fa- és cserjefajainak vertikális és horizontális elterjedésével foglalkozott. Az ezen eredményekből összeállított, magyar és német nyelven is megjelent nagyszabású mű méltán tette nevét Európa-hírűvé.

 

 

Bár a gyakorlati élet kihívásait könnyűszerrel küzdötte le, mégis az oktatás és az erdészeti kutatómunka volt az, amiben Fekete Zoltán otthonosan érezte magát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy megpályázta az 1911-ben megüresedő tanszékvezetői állást az Erdőrendezéstani Tanszéken, és el is nyerte azt. E tanszéket vezette Selmecbányán, majd a kényszerű áttelepülés után Sopronban egészen 1946-ig. Apjához hasonlóan nemcsak kiemelkedő kutató és oktató személyiség, remek tollforgató szakíró, hanem igazi vezető egyéniség is volt, így az Erdőmérnöki Kar volt dékánját (1922/23 és 1925/26), s a selmeci utódintézmény egykori rektorát (1926/28 és 1932/34) is tisztelhetjük személyében. Nyugállományba vonulása után apjához hasonlóan a főiskola kötelékében maradt, és még hat éven keresztül végezte oktatói tevékenységét. A magyar faterméstani és faállomány-szerkezettani kutatások egyik úttörőjét és vezető egyéniségét tisztelhetjük benne, minden tekintetben méltó utódja lett apjának. Az elért kutatási eredményei alapján 1941-ben választotta soraiba a Magyar Tudományos Akadémia, székfoglaló előadását, melynek témája az egykorú tölgyesek növekedése és összetétele volt, csak három évvel később, a második világháború vészterhes időszakában tudta megtartani. Élete fő műve az Akadémiai Kiadó gondozásában 1951-ben megjelent Erdőbecsléstan című tan- és kézikönyv, amely egy, az egyik lábjegyzetben említett régies fogalom (román helyett oláh) miatt csak nagy nehezen menekült meg a bezúzástól.

Fekete Lajos és Fekete Zoltán élete és munkálkodása szellemi iránymutatóul szolgál az utókor számára, szakmai munkásságuk, emberi magatartásuk valamennyiünk előtt példaként állhat. Apa és fia fáradhatatlan munkabírása és párját ritkító szorgalma hosszú szolgálatuk alatt teljes odaadással a magyar erdészeti kutatást és a felsőfokú erdészeti szakoktatást szolgálta. Azok közé a szakférfiak közé tartoztak, akik a szakadatlan munkában találták meg az igazi gyönyörűséget így szerezve az erdész szaknak elismerést Magyarországon és Európában egyaránt. E szorgalom méltó jutalma volt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia életművük elismeréseként mindkettejüket tagjai sorába fogadta.